Ezt a mondatot egy gyerekneveléssel kapcsolatos blog alatti kommentszekcióban találtam és nagyon szíven ütött. Egyrészt mert magam is szülő vagyok, és mellette dolgozom. És végiggondolva az elmúlt éveimet, a saját bőrömön is éreztem ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát.
Az egész mondatban az a legalattomosabb, hogy ezt így, ebben a formában senki nem mondja ki egyetlen embernek sem. (Mert ez egyre többször ugyanúgy érinti a férfiakat, mint a nőket.) De az elvárások szintjén hozzuk magunkkal azt a belső késztetést, hogy az élet minden területén maximálisan meg kell felelni. Mert ha nem, baj van velünk. És hiába az ezer meg ezer szülőséggel kapcsolatos blog, magazincikk az elfogadásról, a vége mégiscsak az, hogy ha nem teljesítesz az életed minden területén, az kudarc. Akkor nem vagy elég jó.
Így hát marad a küzdelem több fronton. Mit is jelent úgy tenni egy munkahelyen, mintha nem is lenne családod? És mit jelent úgy tenni otthon, mintha nem is lenne munkád? Ez nekem azt jelenti, hogy bárhol is van az ember, kicsit meg kell tagadnia az életének egy egyébként fontos részét. Állandó stresszlibikóka ez. Amit sokszor megnehezít az, hogy ezekben a szerepekben legritkább esetben működünk a saját elvárásaink szerint. Rengetegszer derül ki a munkám során, hogy valahogy úgy alakul, észrevétlenül kívülről jövő, vagy csak valamiért helyesnek gondolt elvek alapján élő emberek szoronganak a saját hétköznapjaikban. Meg türelmetlenek és motiválatlanok.
Aztán mikor elkezdjük végigszálazni a vágyak, célok mentén a helyzetet, kiderül, hogy mekkora hátizsákot is cipeltek eddig számukra teljesen felesleges dolgokkal.
Mindaz, amit idealizált családi képként kitettek maguk elé, sokkal inkább hátráltatja, mint segíti őket. Hogy a kevesebb néha több, és van, ami ugyan másnak fontos, de azt te elengedheted, ha neked nem az. A karrierre ez ugyanúgy igaz. Az, ami mások szemében siker, lehet, hogy téged a kiégés szélére sodor. Mint ahogy az, hogy valami jó ötletnek tűnt huszonévesen, nem biztos, hogy elég jó tíz évvel később is.
Tehát a lényeg az, hogy a kívülről jövő nyomást, a kimondatlan, bőr alá mászó megfelelési kényszert, amit sokszor rendszerszinten tapasztalsz meg, egyetlen módon tudod hatástalanítani: ha rájössz, hogy valójában mit is gondolsz mindarról, amit elvárnak tőled. Ha időt és energiát teszel abba, hogy megtaláld, téged mi motivál igazából. Ha ez nem a házi kenyér, akkor nem kell minden hajnalban házi kenyér. De ha a gyerekkel közös meseolvasás a leginkább feltöltő pillanata a napnak, akkor azt egyetlen főnök vagy kliens se írhassa felül. Érdemes megállni egy pillanatra, és őszintén végiggondolni: mi a te igazi benzined? Kreativitás, önállóság, szabadság? Vagy pont a csapat, fogaskeréknek lenni egy jól működő gépezetben? A családi mindenféle, és a munka puszta pénzkeresés? Ez is oké, bármelyik állítás is az igaz rád, rendben van, de akkor ne ostorozd tovább magad azért, amilyen nem vagy.
Gyakran eszembe jut a szinte már közhelynek minősülő mondás, hogy nem a hallal van a baj, ha a szárazföldön fuldoklik. A vízben remekül úszna…
Nem akarom bagatellizálni a külvilág, a társadalmi nyomás erejét. Mert van. Nagyon is. Ítélkezés is van. A partvonalról mindig mindenki nagyon jókat tud mondani. A világnak egyszerűbb, ha te mindenhol 100%-on pörögsz.
De hiszek abban, hogy jogunk van jól érezni magunkat az életünkben. Jogunk van kialakítani az ezerféle lehetőségből a saját, működő rendszerünket. Jogunk van nemet mondani. Jogunk van váltani. Jogunk van próbálkozni, és jogunk van hibázni. És a tapasztalataim azt mutatják, hogy a megküzdött, kipróbált, nehézségekből erőt nyerő emberek az ítélkezőkkel is könnyebben elbánnak. Mert pontosan tudják, kik is ők valójában, és mennyi erő van abban, hogy ezt a tudást megszerezték.
Ha úgy érzed, Te vagy az a bizonyos hal a parton, és jó lenne visszatalálni a vízbe, keress, hívj, online jelenleg is tudunk dolgozni!