Lassan befordulunk az őszbe, még akkor is, ha nappal még itt van a nyári meleg, még süt a nap, még a dzseki a szekrényben. Eszembe jut a tavalyi, a tavalyelőtti és a sok-sok többi ősz. Vajon hányan vagyunk, akik vágyunk ezekre a „régi” típusú, menetrend szerinti őszökre? Amikor csak úgy véget ért a nyár, visszajöttek a normál hétköznapi feladataink. Amikor csak simán kis szorongással, de mégis izgalommal vegyes várakozással asszisztáltuk végig gyerekünk valamilyen új korszakának kezdetét.
Ahogy körbe nézek, hallom és látom a sok tehetetlen embert, aki aggódik, aki félt, aki nem érti, miért, aki dühös, hogy erre megy az idő. Hogy harcolunk. Vírussal, egymással, ideológiákkal.
De mégis mit lehet kezdeni ezzel a körülöttünk gyűrűző és fojtogató változásspirállal? Mit lehet tenni a beszorult tehetetlenség érzésével?
Nézem, ahogy a sárguló falevelek legalább ugyanolyanok, és menetrend szerint gyűlni kezd a római-parti fák alatt a gesztenye, a kedvenc éttermem étlapján megjelennek a nagy őszi kedvencek, itt a sütőtök szezon. Hallom egy kedves barát hangját a telefonban, aztán a kezembe kerül egy jó könyv. Van, ami állandó, van, ami megtart.
A maszkok alatt azért tudom, hogy ott az állandó feszültség. A folyamatos zsonglőrködés az ezernyi feladattal. A rövidke nyár talán ellátott némi szelepfunkciót, de mégiscsak újra itt van a megoldhatatlannak tűnő helyzetek sora. Lehetetlenség tervezni. Folyamatosan nyomkodjuk az újratervezés gombot, és mondogatjuk magunknak, hogy persze, lehetne rosszabb is. Azt már senki nem hiszi, hogy vége lesz csak úgy. Van, aki egész egyszerűen nem vesz tudomást az egészről, van, aki A, B és C terveket gyárt.
Az életben legritkább esetben szoktunk „békeidőben” változásra vágyni. Amikor a változás már elkerülhetetlen, az vagy a külső szorítás miatt van, vagy belülről nyom minket valami, de nagyon, annyira, hogy már elviselhetetlen.
Manapság talán mindkettő előfordul. És nehéz. Mert a tehetetlenséggel körbe font hétköznapjainkban sokszor bőven elég az egymásra tornyosuló logisztikai feladatokat pipálgatva túlélni. De meddig? A kiégés ott ólálkodik az ilyen hétköznapok körül. Csak tudatos és meggyúrt belső munkával tudjuk elüldözni. Ezt a munkát néha olyan jó lenne valahogy megúszni. Elfutni előle. Csak úgy lenni. Csak kicsit (sokat) panaszkodva kibírni, csak nem gondolni bele.
Vagy csak elolvasni, megnézni a lehetséges megoldást, hogy valaki mondja meg, oldja meg, csinálja meg helyettünk, úgy, hogy mi már csak a feloldódást érezzük, a megnyugvást, a ja tényleg érzést! Csak bebújni az online vélemény-buborékunkba, ott, ahol mindenki pontosan azt mondja, amit hallani akarunk, ahol csak azok szerepelnek, akiket látni akarunk, ahol megvan a kényelmes akolmeleg. Mert még a problémáink is ugyanazok. És nincs zavaró tényező. (Vagy ha mégis, hát eltoljuk, letiltjuk, csak tűnjön gyorsan el!)
Talán működhetne is így, de én nem hiszem, hogy tud. Úgy gondolom, manapság még inkább igaz, hogy nincsenek univerzális megoldások az újra és újra megjelenő problémákra. De személyes, egyéni tanulságaink lehetnek.
Hiszek a belső erőforrások megtalálásában, hogy az állandó változás legnyomasztóbb időszakaiból is nyerhetünk valamit. Egyre több mém szól arról, hogy 2020. január 1-jét talán jobb lett volna átaludni pezsgőzés helyett, ennek ellenére szerintem van értelme annak, ha valaki képes figyelni és időt szakítani önmagára.
Nem hiszek a mindenek feletti pozitivitásban, hogy majd mindenki nyerni fog, majd mindenki kap valamit, amitől jobban érzi magát. Ez hazugság lenne, üres pozitivizmus. Amiben viszont hiszek, hogy senkinek nem kell egyedül lennie, aki nem akar. És abban is hiszek, hogy lehet rosszul lenni, lehet gyászt is érezni, lehet haragudni és lehet azt gondolni, hogy ez az egész nem igazság. Mint ahogy meg lehet élni a reményt, megtalálni a valódi kapcsolódást társakkal, lehet segítséget kérni. Ez nagyon fontos. Képessé válni arra, hogy felismerjük, nem kell egyedül lenni most sem, mindig van segítség, még ha nem is látszik rögtön.
Merjünk élni vele!