Először is, ki szereti, ha gyengének látják? Szerintem senki. Beismerni azt, hogy valami nem jó, nem megy és egyedül bármit is teszek, nem jutok előre, egyszerűen nyomasztó. De az is,
amikor beszélni kell(ene) a főnökkel, mert muszáj (lenne) tisztázni a kettőtök között elcsúszott kommunikációt, mindig ki lehet találni valamit, hogy miért nem. Végülis egy rossz nap még belefér.
amikor a sokadik nap találod magad még este is a számítógéped előtt, és amint kicsit megállsz, egyszerűen fogalmad sincs, hogy mikor lett a munkád ennyire robotpilótán működő rendszer, amit igazából jóval többször utálsz, mint nem. (Ha már legalább 3 „utálom a hétfőt” gif-et posztoltál az elmúlt hónapokban, tudod miről beszélek.)
amikor egyébként mindenki elveszti a munkáját, neked még megvan. Még a fizetésed is nagyjából rendben. Mantrázod, hogy az egzisztenciális biztonság ritka kincse a tiéd. De mégis. Ha megkérdezik, mivel foglalkozol, nincs kedved válaszolni.
amikor a gyerekkori éned hülyének nézne, és mélységesen csalódott lenne, ha a mostani éneddel találkozna, mert nagyon nem így képzelte az életet, szinte semmi nem maradt azokból a tervekből, amikkel még fiatal felnőttként is sokat foglalkoztál.
amikor mindaz, ami a valódi motivációt, meg a flow élményt adta, valahol az emlékeidben még megvan, de igazából rossz érzés rágondolni, olyan rég nem élted át az élményt, hogy tényleg jó abban lenni, amit épp csinálsz.
amikor annyi szerepben (valakiknek a munkatársa, valakinek a főnöke, valakinek az ügyfele, valakinek a szülője, valakinek a párja, valakinek a gyereke, valakinek a barátja vagy) kell megfelelned, hogy a 24 óra már évek óta kevésnek tűnik egy napban és igazából már a baráti találkozónak is kicsit várod a végét, ha egyáltalán még beszervezed ezeket a ritka alkalmakat.
amikor egyébként minden rendben lenne a karriereddel, de minden konfliktushelyzet kikészít, őrlődsz, és sokszor te húzod a rövidebbet, ha vitás helyzetbe kerülsz.
Akkor érdemes elgondolkodnod, hogy időt kell szánnod magadra.
És igen, bevallani, hogy a szőnyeg alá nem lehet söpörni többet, talán már a padlás is betelt. Valódi időt szánni magunkra mindenkinek mást jelent. Láttam már olyat, akinek jó sok kilométert kellett arrébb utaznia egy távoli kultúrába, hogy jobb legyen és kitisztuljanak a gondolatai. Van, akinek a sport segít, és megy, teker, fut, mászik. Van, akinek egy teljesen új karrier út/párkapcsolat elkezdése ad erőt, lendületet. Vagy van, aki valamilyen teljesen új, kreatív irányba indul el. Van, aki a tudatos önismereti munkát választja. Ez lehet a terápia bármilyen önazonos formája, vagy lehet a coaching.
És igen, ha a coachingra esik a választásod, le kell ülni egy valószínűleg vadidegen emberrel szemben, bizalmat szavazni neki és elkezdeni foglalkozni azzal a mindennel, amivel egyáltalán nem akartál. Ez a folyamat ráadásul úgy indul, hogy neked kell megtenned az első lépést.
A jó hír, hogy ezt coachként tudom. Hogy nehéz. Hogy nagy erő kell, hogy szólj, hogy kimondd, hogy tegyél akármit. Cserébe ott vagyok. És nem ítélkezek, nem kérlek számon és nem akarom megmondani, mit kell(ne) tenned. Egyszerűen csak figyelek rád, arra vagyok kíváncsi, neked mire van szükséged, bármit is mondasz, azt elfogadom, megtartalak és felelősséget vállalok kettőnk közös munkájáért, a folyamatért, ami lehetőséget ad neked, hogy végre valahogy másképp legyen.
Kérdezek és olyan visszajelzést adok, ami érdekmentes, valóban rólad szól és arra törekszik, hogy megtaláld a következő lépést, amitől könnyebben veszed a levegőt.
Soha nem mondanám senkinek, hogy figyelj, most azonnal kezdj bele a coachingba, mert pontosan tudom, hogy ennek belső elhatározásnak kell lennie. Még csak azt sem mondom, hogy mindenkinek a coaching való. Sőt. Amit viszont mondok, az az, hogy bíznod kell magadban annyira, hogy ki fogod bírni, hogy bevállalod, ha valami nem megy, hogy gyengének és sérülékenynek érzed magad és ha ezt megteszed, könnyebb, ha nem vagy egyedül. És én szívesen leszek az embered, ha ez a te döntésed.