Fekszem egy szénabála tetején,
egy kis városka szélén, nyár van. Már annyira nincs hőség, a délutáni nap inkább kellemesen melegíti barnára sült testem. Nem vagyok egyedül, a húgom is ott van. Jól érzem magam, szabad vagyok. Távol minden hétköznapi valóságtól, egy másik világban. Körülbelül 11-12 éves lehetek.
Ez a kép végigkíséri a kamaszkoromat. Pedig városi gyerek vagyok. Fővárosi. De az a szabadság érzés, ott a kis domb tetején, azok a színek, illatok, a testem minden érzete annyira erős nyugalmat hordoz, hogy évekkel később is erőt ad, ha csak rágondolok.
És rágondolok. Mikor minden porcikám minden sejtje szorong és aggódik a megfelelési kényszer szorításban, mikor kicsinek érzem magam és végtelenül egyedül egy- egy megoldhatatlannak tűnő helyzetben, beúszik a tudatomba ez a kép, és tudom, hogy minden csak átmeneti, hogy valahol van egy hely, ahol, ha végignyúlok és beleszagolok a levegőbe, szabad vagyok. Egészen szabad. És ez erőt ad. Kivesz a tehetetlenség örvényéből, időkeretet ad a nehézségeknek, teret annak, hogy tudjam, ez is csak egy epizód a nagy történetből, ami ennél jóval több és fontosabb. A legfontosabb, hogy megmutatja, nem vagyok bezárható soha, semmilyen helyzetbe, mert bármi, amit átélek, csak egy újabb helyzet, ami előtt és ami után is jönni fog még új esemény az életembe.
A pillanatnyi átkapcsolás, megnyugvás
apró szigete ott van mindenki történetében. Lehet, nem ugrik elő rögtön, lehet, hogy bosszantóan és idegesítően nincs sehol. Csak a monotonitás van, vagy a negatív mantrák, amik még a nyugalom pillanataiban is újra meg újra elöntik a gondolatainkat. Ilyenkor nem számít ki mit mond. Csak nehéz.
Ez is rendben van. Talán soha nem engedted még meg magadnak, hogy így legyen nehéz, hogy aztán ne kelljen akár erőszakkal átlöknöd magad a következő napba. Mert átkellett, vagy átlökött valaki. Most meg csak beragadtál az időtlenségbe, a végtelen várakozásba és szorongató nyugtalanságba. Mély levegő. Beszív, kifúj.
De ha mégis megkeresnéd a saját történetedben azt a helyet, ami enged egy kis szusszanást, ad egy kis reményt, hogy a jelen csak egy pillanat, akkor vágj bele, keresgélj!
Valahol lesz egy gondolatsziget, amit érdemes megtalálnod, ahova jól fog esni visszagondolni magad. Megszólal egy hang, eszedbe jut egy arc, egy ember, aki úgy tud(ott) rád nézni, hogy pontosan érzed, hogy tényleg téged lát. Eszedbe juthat egy íz, egy illat, ami egy teljes világot idéz fel benned, amiben te igazán önmagad voltál. Lehet egy érzés, akár egészen régről, amikor pontosan tudtad, hogy ez most valami nagyon is igazi.
Ahhoz, hogy a megerősítő gondolatszigeted valódi segítség legyen számodra, engedd meg magadnak, hogy elhidd, ha ez volt, akkor képes leszel megteremteni újra meg újra. Minden esemény, amiben önazonos voltál és szabadnak érezted magad, erőforrás. Erőforrás, mert információt ad arról, mi az, ami neked fontos, mi az, ami megmutatja az irányt előre.
Elkészítheted a saját belső kisfilmed,
amit bármikor lejátszhatsz magadnak, mikor úgy érzed, szükséged van bizonyítékra önmagadtól, hogy sokkal több vagy egy nagy adagnyi szorongástól, szomorúságtól, hiába való vágytól.
Ha úgy érzed, segít a gondolatszigeted megalkotásában, nyugodtan használj fel bármit. Zenét, filmet, régi fotókat, vagy csak egy forró zuhanyt, egy illatos forró teát. Bármit, ami arra emlékeztet, hogy pontosan tudod, mi, hogy jó neked.
Sok sikert kívánok hozzá!