Ezer éve formálódik benned, hogy nem a megfelelő úton haladsz, nem akarsz már tovább „jó kislány” vagy „rendes pasi” lenni, kiürült a szerep. Nem önazonos. Minden porcikád érzi, hogy az a rengeteg elvárás, amit egyébként jórészt magadnak kreáltál, vagy csak magadra húztál külső nyomásra egyszerűen minden életerődet elszívja. Még lenne is reális esélyed a változtatásra, még ha nem is lenne olyan egyszerű. De aztán elkezdesz belegondolni. Mit fognak gondolni rólam?
Az, hogy fontos számodra a környezeted véleménye teljesen érthető, elemi emberi igényünk a kapcsolódás, hisz születésünk óta ott van bennünk az érzés, akkor vagyok, ha látnak. Kell a megerősítés, a visszajelzés…
Csakhogy gyakran a külső visszajelzésekig el sem jutsz. Elindul a belső mozi, és már egy halom katasztrófafilmet vetítettél le magadnak arról, mi minden negatívat fogsz kapni, ha megjelensz középkorú nőként/férfiként egy edzőterembe egyedül, vagy egy tánctanfolyamra. Vagy beiratkozol az egyetemre és be kell ülni a 18 évesek közé. Vagy csak regisztrálsz egy társkereső oldalon. Vagy mondjuk felvállalod, hogy elmentél egy segítő szakemberhez… Vagy a megszerzett értékes tudásod pénzre váltod és belekezdesz egy vállalkozásba.
Óóóó, ilyet jobb nem is elgondolni. Mert majd látom az emberek tekintetén, hogy öregnek és vagy kövérnek, csúnyának gondolnak. A tanuláshoz egyébként is rengeteg idő kell, nyilván mindenki hülyének nézne, hogy bevállalod család és munka mellett. Összeomlana minden, ha te nem csinálnál mindent úgy, mint eddig. Az, hogy időt, pénzt szánj magadra és felvállald a sérülékenységed, na az végképp esélytelen. Különben is, mit mondanál, minek ez neked? Hiszen te tulajdonképpen jól vagy, nincs is olyan nagy baj. Bármit megoldasz…
Ezeket a belső gondolatokat hívom én önszabotázsnak, mikor minden erő arra megy el, hogy miért NE történjen inkább semmi.
Mit lehet mindezzel kezdeni?
Első lépés. Elismerni, hogy ezek az érzéseid ott vannak. Igen, félsz. Igen, lehetnek rád nézve negatív visszajelzések, amik fájdalmasak tudnak lenni. Valószínű azért is van meg benned ez a sok nehéz érzés, mert esetleg tapasztaltad is már, hogy ok nélkül bántottak, lenyomtak, alul értékeltek, nem a helyeden kezeltek, ignorálták az igényeidet. Szóval igazad van, védeni próbálod magad. Senki sem szereti, ha fájdalmat okoznak neki.
Második lépés. Végig gondolni, ki az pár igazán fontos ember, akinek adsz a véleményére. Például azért mert mindig őszinte veled és még egyszer sem érezted, hogy direkt bántani akart volna. Nem is kell őket tényleg megkérdezned – persze megteheted, ha akarod – csak a fejedben gondold végig, ők mit mondanának az önszabotázsos gondolataidról. Ők miért hinnének a sikeredben? Mit látnának benned, amit neked most eltakar a szemed elől a sok aggodalom? Miért hitelesek ők neked? Mindez azért fontos lépés, mert itt saját magad kipróbálhatod, hogy a „Mit gondolnak rólam mások?” mondatban a mások azok is lehetnek, akik szeretnek és tényleg téged látnak. És vajon kinek a véleménye lehet fontosabb, mint az övék?
Harmadik lépés. Tudatosítsd, hogy rengeteg célszalagot átszakítottál már az életedben. És igen, mindeközben valószínűleg sokan gáncsoltak is útközben. Talán magadnak is voltál már ellensége…De segítőid is mindig akadtak. És a legvégén mégiscsak te voltál, aki befutott a célba.
A lényeg. Három dolgot gondolj végig, ha azon aggódsz, mit gondolnak majd mások, ha belevágsz valami újba:
- A nehéz érzéseid jogosak. Igazad van, hogy védeni próbálod magad, senki sem szereti, ha bántják.
- Kik az igazán fontos emberek az életedben, akik tényleg hitelesen látnak téged? Ők mit gondolnának az újrakezdésedről? Ők miért hinnének a sikeredben?
- Igen, mindig vannak, akik fájdalmat okoznak és te is bántottad már magad eleget, de ha őszintén belegondolsz, ennek ellenére is sok győzelem van a hátad mögött. Bízhatsz magadban, te is tudod.
És jöhet is az első kis lépés, amit még ma megteszel magadért. Mi lesz az? És a következő?
Kép: James Boast (Pinterest)