Vasárnap este, mikor már a nyári hőségből a jóleső meleg maradt, egy olaszországi bárra emlékeztető helyen bluest hallgatok, és magával ragad az a flow élmény, ami az énekesből árad. Az egész teste zenél, egyszerre játszik kifelé és befelé, a gitár igazából már nem is egy hangszer, hanem a testének a része, ami úgy tudja kifejezni, ami a fejében, szívében van, hogy abból egy kicsit mi is megértünk.
Hárman vannak a színpadon, az énekesen kívül egy bőgős és egy szájharmonikás. Mindenki külön is számít, de a hármuk egysége, egymásra figyelése, harmóniája, önfeledt játéka megtölti a helyet energiával. Az énekes úgy vezeti őket, hogy folyamatosan figyel rájuk, mindig tudja, mikor kell kicsit átadni a teret, mikor jön megint ő. Együtt vannak. Jól vannak együtt. Mindhárman vonzzák a figyelmem.
Ez látszik kívülről, de vajon mi lehet egy ilyen fellépés mögött? Hogy lesz egy emberből nagybőgős? Hány órát töltött el gyakorlással? Mennyi megerősítés és mennyi kudarc vezetett eddig, hogy ilyen magabiztos, felszabadult öröm áradjon ezekből az emberekből? Mi kell ahhoz, hogy mindig tovább és tovább fejlődj? Honnan jönnek a megújulást hozó energiák?
Mindenki más, minden életútnak, munkának, karriernek megvannak a maga mozgatórugói.
Van, akinek a legfontosabb a kapcsolódás, hogy olyan emberek vegyék körül, akikben megbízhat, akikkel őszinte lehet, lényeges, hogy ne kelljen egyedül lenni, csoportban tud jól, hatékonyan működni.
Van, akit az motivál, ha tudja, hogy jól fog tudni élni a munkájából, a nyugodt, komfortos élet ad igazi belső nyugalmat számára.
Van, akinek elképzelhetetlen, hogy ne kapjon elismerést a munkájáért, akinek talán a legfontosabb, hogy visszajelzésként megkapja, szuper, amit csinál, valami olyasmi, ami kiemeli a többiek közül, megbecsülést ad számára emberileg, anyagilag egyaránt.
Van, akinek nagyon is számít, hogy hatalma legyen, hogy nála legyen a kontroll, az irányítás élteti, viszi előre.
Van, akinek a keretek kellenek, stabilitás, körülhatárolt feltételek, kiszámítható pálya, ahol egyértelmű szabályok és elvárások mellett tud saját erejéből előre jutni.
Van, akinek az önmegvalósítás a legfontosabb, akinek folyamatos kihívások kellenek, kreativitás, függetlenség, hogy a maximumot tudja kihozni a magából.
Természetesen egy embert nem csak egy dolog motiválhat, nem egy cél vezérelhet a karrierje során, és ezek a kategóriák teljesen egyenrangúak, egyik sem jobb vagy rosszabb. De mindenkinél van egy húzó motívum, ami leginkább meghatározza, milyen típusú munkahelyen, munkaformában fogja jól érezni magát.
Vajon ki mennyire mer, tud őszinte lenni magával ebben? Megadod magadnak, ami valójában számodra a legfontosabb (lenne) a karrierutadon? Egyáltalán: a saját utadat járod? Ha valaki téged lát, miközben dolgozol, érezhetné rajtad a flowt? Azt látná, azt érezné, hogy igen, ez az ember megtalálta a helyét?
Örök közhely, hogy mindenki jó valamiben, mindenki lehet rocksztár a maga területén. De talán pont ennek a nyomása is hihetetlen nagy. Sokszor a jól komponált online világ csillogó sikersztorijai veszik el a bátorságot attól, aki épp valami miatt nem tud hinni magában. De a meglévő belső motivációt képes elnyomni a hétköznapi mókuskerék, a körülményeknek való megfelelés, vagy csak az az egyszerű tény, hogy soha nem volt idő és lehetőség annak kiderítésére, mi kellene ahhoz, hogy valaki sikeres ember legyen.
De vissza a vasárnapi blueshoz: amikor egy coaching folyamatban vagyok valakivel, mindig kiderül, hogy mindenkiben ott van ennek a felszabadult flownak az igénye. Mindenkiben ott van a vágy, hogy amit csinál, ne egy kibírandó feladat legyen, hanem valami olyasmi, ami erősít, ami önazonos, ami önbizalmat ad.
Te hogy érzed magad, mikor belekezdesz a munkádba?
(Ha részletesebben is érdekelnek a motivációs kategóriák, John Hunt cél – motivációs modelljének nézz utána.)